Tisztelt Ünneplő Közösség!

Az 1956-os forradalmat sok­fé­le­kép­pen ne­ve­zik.

Ne­ve­zik az if­jú­ság for­ra­dal­má­nak, hiszen a fi­a­ta­lok kezd­ték és ők tar­tot­tak ki ben­ne a leg­to­vább. A har­cok és a meg­tor­lás ál­do­za­ta­i­nak nagy­já­ból ne­gye­de 21 éven alu­li fi­a­tal volt.

Nevezik a polgári, demokratikus értékrend forradalmának, hiszen még működtek a magyar társadalom polgári tartalékai, a még tartással rendelkező emberek próbáltak kiharcolni egy emberibb életet.

Nevezik a nemzeti szellem forradalmának, annak a gondolatnak a győzelmének, amely a történelmünk legsötétebb óráiban mindig mozgósította a nemzetet. A magyarság eltűrte hosszabb-rövidebb ideig az alávetést, megaláztatást, de soha nem tudta elfogadni azt. Kritikus pillanatokban mindig felrázta az embereket. Bocskai hajdúi, Thököly és Rákóczi kurucai, Kossuth honvédjai, az 56-osokkal együtt mind egy szabad Magyarországért küzdöttek. Ez a szellem vészterhes időkben vezéreket adott a hazának. Bocskai István, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos után Nagy Imrét.

1956-ot ne­ve­zik a nem­zet for­ra­dal­má­nak, hiszen ezt a for­ra­dal­mat nem kis­ded összeesküvő cso­port szer­vez­te. Itt a tár­sa­da­lom min­den ré­te­ge kép­vi­sel­tet­te ma­gát. A meg­győ­ző­dé­ses kom­mu­nis­ta An­gyal Ist­ván­tól a nem­ze­ti kon­zer­va­ti­viz­mus ké­sőb­bi ve­zér­alak­já­ig, An­tall Jó­zse­fig. Min­den­ki ott volt: ta­ná­rok, di­á­kok és két­ke­zi mun­ká­sok, egy­sze­rű em­be­rek és pro­fes­­szo­rok.

Együtt voltak a for­ra­da­lom minden nagy ese­mé­nyének helyszínén: a Bem-szo­bor­nál, ahol elő­ször je­lent meg a lyu­kas zász­ló, je­lez­ve, hogy elég volt a zsar­no­ki rend­szer­ből, a Par­la­ment előtt, ahol a tö­meg Nagy Im­re tud­tá­ra ad­ta, hogy Ma­gyar­or­szág nem csak elv­tár­sak­ból áll, a Sztá­lin-szo­bor le­dön­té­sé­nél s a Rá­di­ó­nál, ahol a fegy­ver­te­len tö­meg­be lőtt a bá­tor­sá­gát vesz­tő ha­ta­lom. Együtt vol­tak a meg­ala­ku­ló fegy­ve­res cso­por­tok­ban, és vál­lal­ták a kez­det­től fog­va egyen­lőt­len, esély­te­len és re­mény­te­len har­cot az idő­köz­ben be­ve­tett szov­jet pán­cé­lo­sok el­len, sze­dett-ve­dett fegy­ve­rek­kel, Molo­tov-kok­télokkal.

Milyen közös cél vezérelte őket? Ho­gyan ke­rült egy­más mel­lé a ba­ri­ká­don az egye­te­mi ta­nár és a pes­ti va­gány, a nyom­dász és a föld­mű­ves? Ho­gyan ju­tot­tak el odá­ig, hogy azt mond­ják: elég volt!

A vá­lasz egy­sze­rű: min­den­ki­nek volt el­szá­mol­ni­va­ló­ja a Sztá­lin és Rá­ko­si ne­vé­vel jel­zett rend­szer­rel, amely a né­met meg­szál­lók ki­ker­ge­té­se után, a fegy­ver jo­gán vet­te kéz­be ha­zán­kat.

A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel után a nem­zet éle­tét a ha­ta­lom meg­pró­bál­ta az ál­ta­la el­kép­zelt, vi­lág­bol­do­gí­tó­nak hir­de­tett igaz­ság­hoz ala­kí­ta­ni. Mind­ezt tet­te úgy, hogy ak­kor­ra már a Szov­jet­unió min­den­nap­ja­in ke­resz­tül be­bi­zo­nyo­so­dott: kevés olyan az em­be­rek éle­tét ilyen vég­le­te­sen kéz­ben tar­tó, ke­gyet­len és em­ber­te­len zsar­nok­ság lé­te­zett a tör­té­ne­lem­ben, mint a Szovjetunió.

A ha­ta­lom kép­vi­se­lői azt mond­ták, hogy Magyarország addigi múl­tját vég­képp el kell tö­röl­ni. El kell pusz­tí­ta­ni a múl­tat, hogy új éle­t épülhessen a he­lyén.

Jó­lé­tet és gya­ra­po­dást ígér­tek min­den­ki szá­má­ra. De el­vé­ve min­den­ki­től a meg­él­he­té­sét - a pa­rasz­tok­tól a föl­det, a bol­tos­tól a bolt­ját - az em­be­re­ket vég­te­le­nül ros­­szul fi­ze­tett, a fo­lya­ma­tos nor­ma­ren­de­zé­sek­kel, ön­kén­tes mun­ka­ver­se­nyek­kel és kom­mu­nis­ta szom­ba­tok­kal túl­haj­szolt bér­rab­szol­gá­vá tet­ték.

Sza­bad­sá­got hir­det­tek, és egyen­lő­sé­get. De a tör­vé­nyek ál­tal meg­sza­bott ren­det fel­vál­tot­ta a szo­ci­a­liz­mus ál­tal le­fek­te­tett tör­vé­nyek­nek sem en­ge­del­mes­ke­dő tör­vény­te­len­ség, a kü­lön­bö­ző párt­em­be­rek ön­ké­nyes­ke­dé­se. A hatalom szabadság helyett eltűntette az emberek független életét védő védvonalakat, kiszolgáltatottá tette őket, ha kellett, megfélemlítette őket.

A fi­a­ta­lok szá­má­ra fel­emel­ke­dést és ta­nu­lást ígér­tek. Ám az is­ko­lá­ban és az egye­te­me­ken csak a szo­ci­a­liz­mus ma­ga­sabb­ren­dű­ség­ét ta­ní­tot­ták. A leg­na­gyobb tu­dó­sa­in­kat el­hall­gat­tat­ták, és ha va­la­ki­nek ele­ge lett az ide­o­ló­gia ha­zug­sá­ga­i­ból, vagy csak egy vic­cet eresz­tett el a szo­ci­a­liz­mus­ról, gyor­san egy in­ter­ná­ló­tá­bor­ban ta­lál­hat­ta ma­gát.

A csa­lá­dok szá­má­ra biz­tos ott­hont és szép jö­vőt ígér­tek. De pár hó­nap le­for­gá­sa után nem volt olyan csa­lád Ma­gyar­or­szá­gon, amely­nek tá­vo­lab­bi kö­ré­ben va­la­kit ne tar­tóz­tat­tak vol­na le. A bé­rek ala­csony mi­vol­ta mi­att a nők­nek tö­me­ge­sen kel­lett ad­dig fér­fi­ak ál­tal be­töl­tött mun­ka­he­lye­ken: trak­to­ros­ként, ko­hász­ként, esztergályosként el­he­lyez­ked­ni­ük.

A ma­gyar­ság fel­emel­ke­dé­sét ígér­ték, ami­kor no­vem­ber 7-e pi­ros be­tűs ün­nep volt, már­ci­us 15. hét­köz­nap. Pe­tő­fi­ről tan­könyv ír­ta le, hogy kom­mu­nis­ta agi­tá­tor volt, aki­nek má­so­dik ha­zá­ja a Szov­jet­unió. Eköz­ben Zá­hony fe­lé szá­mo­lat­la­nul gör­dül­tek az urán­nal, ga­bo­ná­val, ké­sőbb alu­mí­ni­um­mal meg­ra­kott va­go­nok, je­lez­vén: Ma­gyar­or­szág csupán egy gyar­mat.

Az új élet, mi­köz­ben a föl­di pa­ra­di­csom el­jö­ve­tel­ét ígér­te, ret­te­ne­tes zsar­nok­sá­got ho­zott. Olyan zsar­nok­sá­got, amely ve­le­jé­ig meg­ron­tot­ta az em­be­rek éle­tét.

Ezért 1956 ta­lán leg­ta­lá­lóbb el­ne­ve­zé­se: az élet for­ra­dal­ma. Nem egy ide­o­ló­gi­áé, nem egy esz­mé­nyé. 1956 ele­mi ere­jű lá­za­dá­sa azért tört ki, hogy nor­má­li­san le­hes­sen él­ni az éle­tet! Em­ber­hez mél­tó, sza­bad éle­tet!

Egy szemtanú elmondása szerint:

"Bármennyire hihetetlennek tűnik is, én láttam a szabadságot, a maga tökéletes, hibátlan szépségében. Ott járt-kelt az emberek között, egy európai nagyváros utcáin, terein, 1956 őszén, Budapesten. Sorban állt a boltok előtt, ahol kenyeret osztogattak; leült a családi asztalokhoz, mikor eljött az étkezés ideje; megjelent a hivatalokban, a füsttől ragacsos pályaudvarokon, a kocsmák bánatos fémpultjainál, s mi jövetelekor felálltunk és nemzeti himnuszunkat énekeltük!"

Ennek az emelkedett szabadság-érzésnek vetettek véget a szov­jet pán­cé­lo­sok, a vi­lág leg­erő­sebb had­se­reg­ének csa­pa­tai, és bor­zal­mas túl­­e­re­jük­kel sza­bá­lyo­san ki­vé­gez­ték a for­ra­dal­mat.

Azt hit­ték, hogy ez­zel min­den rend­ben van - de azok, akik iga­zán is­mer­ték e zsar­nok­ság ter­mé­sze­tét, tud­ták: a kommunista világrendszer végzetes se­bet ka­pott, amelyet már sosem tudott kiheverni. Ma­gyar­or­szág jaj­ki­ál­tá­sa fel­ráz­ta az egész vi­lá­got és felhívta figyelmét a bolsevik, szovjet típusú rendszer embertelen oldalára. Világgá kürtölte: a kommunizmus nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot, az ezekért a nemes célokért küzdők sorsa egyet jelent a munkatáborokkal, börtönökkel, kínzókamrákkal, kitelepítésekkel. A magyar forradalom  hatására a nyugati országok politikusai, gondolkodói leszámoltak a Szovjetunióhoz és a kommunizmushoz fűződő illúzióikkal.

Ennél sokkal többet mi magyarok akkor igazán nem tehettünk. A szabad világ azóta is tartozik nekünk ennek a meghálálásával.

Ahogy Al­bert Ca­mus írta A ma­gya­rok vé­re cí­mű írá­sá­ban: „A le­gá­zolt és bi­lincs­be vert Ma­gyar­or­szág töb­bet tett a sza­bad­sá­gért és igaz­sá­gért, mint bár­me­lyik má­sik nép az el­múlt 20 esz­ten­dő­ben. Ah­hoz, hogy ezt a tör­té­nel­mi lec­két meg­ért­se a fü­lét be­tö­mő, sze­mét el­ta­ka­ró nyu­ga­ti tár­sa­da­lom, sok ma­gyar vér­nek kel­lett el­hul­la­nia - s ez a vér­fo­lyam már al­vad az em­lé­ke­zet­ben. A ma­gá­ra ma­radt Eu­ró­pá­ban csak úgy ma­rad­ha­tunk hí­vek Ma­gyar­or­szág­hoz, ha so­ha és se­hol el nem árul­juk, és so­ha, se­hol - még köz­vet­ve sem - iga­zol­juk a gyil­ko­so­kat... Nyo­mo­rú­sá­guk, lán­ca­ik és szám­űzött­sé­gük el­le­né­re ki­rá­lyi örök­sé­get hagy­tak ránk, me­lyet ki kell ér­de­mel­nünk: a sza­bad­sá­got, ame­lyet ők nem nyer­tek el, de egyet­len nap alatt vis­­sza­ad­tak ne­künk."

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hajtsunk fejet 56 hősei előtt! Tisztelegjünk azok előtt, akiknek nagysága lelki erejükben volt. Egy durva, kemény diktatúrában merték vállalni véleményüket, merték vállalni önmagukat, merték vállalni döntéseiket. Nem mérlegeltek, cselekedtek. Mindenkit egy cél, egy élhetőbb Magyarország megteremtése vezérelt.

Emlékezzünk azokra, akik­nek a lé­leg­ze­te oda­fa­gyott a pes­ti ut­cák macs­ka­kö­vé­hez, an­nak a ret­te­ne­tes no­vem­ber 4-ének kö­dös reg­ge­lén, azu­tán, hogy a Sváb-he­gyen fel­ál­lí­tott ma­gyar lég­vé­del­mi üteg két­ség­beesett s egy­re gyen­gü­lő tü­ze­lé­se je­lez­te a vá­ros­nak, hogy minden­nek vé­ge.

Em­lé­kezzünk azok­ról, akik - Fe­ke­te Ist­ván sza­va­i­val él­ve - „a vesz­tett csa­tá­kat kö­ve­tő csil­lag­ta­lan éj­sza­kák út­ja­it jár­ták": akik számára e csodálatos idő a bitófán ért véget, vagy akik vé­gig­él­ték és vé­gig­küzdöt­ték a for­ra­da­lom utá­ni idő­ket.

Gondoljunk azokra, akik csak Nyu­ga­ton, a sza­bad vi­lág­ban ke­res­hették a bol­do­gu­lást, s akik­nek több­sé­gét év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül ret­te­ne­tes hon­vágy kín­ozta, a szü­lők, a test­vé­rek és mind­az után, amit ös­­sze­fog­la­ló­an csak szü­lő­föld­nek szok­tunk hív­ni.

Gondoljunk azokra, akik itt­hon ma­rad­tak, le­ül­ték a bör­tön­bün­te­té­se­i­ket, és le­nyel­ték a ká­dá­ri kon­szo­li­dá­ció bé­ká­ját. És let­tek má­sod­ran­gú ál­lam­pol­gár­ok. Él­tek, ahogy tud­tak, és ahogy le­he­tett, később ki­hasz­nál­va a rend­szer eny­hü­lő szi­go­rát, sze­rez­tek ko­csit, nya­ra­lót, ol­csó ke­nye­ret és ba­la­to­ni üdü­lést. Év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül hall­gat­ni­uk kel­lett min­den­ről, amin ke­resz­tülmen­tek.

Kér­dez­zük meg ma­gunk­tól: ér­té­kel­jük és meg­be­csül­jük ezt a Camus által csak ki­rá­lyi örök­sé­gnek nevezett sza­bad­sá­got? Tu­dunk még örül­ni a sza­bad­sá­gunk­nak? El tud­juk-e vál­lal­ni mind­azt a fe­le­lős­sé­get, ami a sza­bad­sá­gunk­ból fa­ka­dó dön­té­sek le­he­tő­sé­gé­vel jár?

Úgy hi­szem, igen!

De ép­pen azért, hogy ez min­dig így ma­rad­has­son, új­ra és új­ra fel kell idéz­nünk no­vem­ber 4. hő­se­it: a Nagy Im­ré­ket, akik éle­tük árán sem let­tek áru­lók, a Szigethy At­ti­lá­kat, akik min­dig tud­ták, mit kell ten­ni­ük, a pes­ti és vidéki srá­co­kat, akik­ az utcán vesztették életüket, a deb­re­ce­ni fegy­ver­te­len sor­fal as­­szo­nya­it, akik élő lán­cot al­kot­va sa­ját tes­tük­kel igye­kez­tek las­sí­ta­ni a szov­jet pán­cé­lo­so­kat.

Ők őriz­ték meg ne­künk 1956 em­lé­két, amely­ből azu­tán ki­nő­he­tett a rend­szer­vál­tás.

Ami­kor ar­ról be­szé­lünk, hogy sok­kal tar­to­zunk az em­lé­kük­nek, nem csak a hol­tak előtt kell fe­jet haj­ta­nunk, nem csak az élők­nek kell kö­szö­ne­tet mon­da­nunk és ki­fe­jez­nünk a há­lán­kat. En­nél sok­kal töb­bel tar­to­zunk ne­kik - és sok­kal töb­bel tar­to­zunk ma­gunk­nak is: va­ló­ra kell vál­ta­nunk 1956-­nak az élet­ről, a sza­bad, em­ber­hez mél­tó, bol­dog élet­ről szőtt ál­ma­it. Va­ló­ra kell vál­ta­nunk azo­kat az ál­mo­kat a ha­zá­ról, a sza­bad és büsz­ke nem­zet­ről, ame­lye­kért ők az éle­tü­ket ad­ták oda. Va­ló­ra kell vál­ta­nunk, hogy sza­bad­sá­gunkat jól fel­hasz­nál­va el­nyer­jük a ma­gunk szá­má­ra is a ha­zát, és maj­dan to­vábbad­has­suk az utá­nunk jö­vők­nek.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

A mai napon az 1956-os forradalmon kívül az 1989. évi köztársaság kikiáltására is emlékezünk.

Gondoltuk volna a rendszerváltás éveiben, hogy több mint 50 évvel 1956 és 20 évvel a harmadik magyar köztársaság kikiáltása után egy, 1956-hoz nagyon hasonló helyzetben találjuk majd magunkat?

Hogy szabadságunkért és méltó boldogulásunkért újra és újra fel kell emelnünk hangunkat, és ha ezt türelmetlenségünk okán kissé hangosabban tesszük, a hatalom ugyanúgy vág vissza, mint 56-ban a szovjet páncélosok?

Gondoltuk volna, hogy 2009-ben még mindig az áldemokráciával kell küzdelmet folytatnunk?

Gondoltuk volna, hogy ugyanúgy a hatalom hazugsághálójában vergődünk, és ugyanúgy egy vékony kiváltságos réteg önkényeskedése és hozzá nem értése miatt szenvednek majd tömegek?

'56 egy erkölcsi alapokon nyugvó, szabad Magyarországban gondolkodott. Ezért harcoltak több ezren, ezért vállalták a büntetést, a halált vagy az emigrációt.

Legyünk méltók hozzájuk! Ha kicsit elfáradunk, ha kicsit elbizonytalanodunk, gondoljunk rájuk, tanításukra. Harcoljunk a tiszta közéletért, mondjuk ki véleményünket, még ha hátrányba kerülünk is, tegyünk, cselekedjünk a közért.

Ne feledjük, a mi, illetve az utánunk jövő generációk sikeresebb, szebb jövője egy nyitott, egymásra figyelő őszinte emberi közösségben rejtőzik.

Legyünk ezért mi is a hétköznapjainkban egy kicsit forradalmárok, és ha majd körülbelül 5 hónap múlva arról kérdeznek bennünket, hogy is látjuk Magyarország helyzetét és jövőjét, mondjuk ki mi is közösen: ELÉG VOLT! És tegyük ezt olyan történelmi egységgel és méltósággal, amely véget vet minden ámokfutásnak!

Mert remélem, nem engedünk 56-ból!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!