Magyar Kultúra Napja (2007)
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Hölgyeim és Uraim!
Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségünkön.
E napot, január huszonkettedikét - hagyományaink szerint Himnuszunk születése napját - legújabb kori történelmünk avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, amely jelzőjét és minősítését adhatja létünknek, arról, amely megkülönböztet bennünket más népektől: ez a magyar kultúra.
Kultúra. Sokunk számára megfoghatatlan e szó. Ahogy ifjabb Fasang Árpád az értelmiség hitvallásáról szóló tanulmányában őszintén fogalmaz:
„Úgy vagyok, mint André Malraux, a nagy francia író és volt kulturális miniszter, aki egy kormányülésen minisztertársainak bevallotta, hogy ő nem tudja, mi a kultúra. Ám ha valaki nem tudja bizonyos dolgok, anyagok összetételét, még ismerheti tulajdonságaikat, s főleg nem kell őket összekevernie."
Valóban nem könnyű megfogalmazni, mi is a kultúra.
„A kultúra nem egyéb, mint a társadalom erőfeszítése arra, hogy célt és értelmet adjon az önmagában nem célirányult világnak", írja Konrád György és Szelényi Iván közös tanulmányában.
Egy másik meghatározás szerint: „A kultúra fogalmához tartozik mindaz, ami egy adott helyen, egy adott korban hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy boldogan éljenek."
Elsőre talán meglepő és egymáshoz nagyon is hasonló meghatározások ezek.
Ha azonban a kultúra szót kiejtjük, a különféle művészetekre gondolunk, műalkotásokra, irodalomra, színházra.
Ha más népek kultúrájáról beszélünk, akkor életmódról, viselkedésről, együttélési szabályokról mondunk véleményt.
És ha azt mondjuk valakiről, hogy kulturált ember, akkor nem azért tesszük, mert az illető felismeri az impresszionista festők képeit, és élvezettel tudja hallgatni a posztmodern zeneszerzők műveit. Sokkal inkább arra gondolunk, hogy jól nevelten, udvariasan viselkedik, tisztességesen öltözködik, az illemszabályoknak megfelelően étkezik a terített asztalnál, és számos témáról lehet vele beszélgetni.
Ha ezekre a példákra gondolunk, akkor jobban értjük az előbbi megfogalmazást, amely szerint a kultúra segít minket ahhoz, hogy boldogok legyünk. Azaz a kultúra nagyon is hétköznapi dolog, mert saját kultúránk határozza meg, hogy hány órakor kelünk fel, milyen munkát végzünk, gyerekeink mit tanulnak, milyen ruhát veszünk fel, és mivel töltjük a szabadidőnket. József Attila híres sorai éppen erről szólnak:
„Ehess, ihass, ölelhess, alhass.
A mindenséggel mérd magad."
Ami emberré teszi az embert, ami emberi kultúránk része, azt a második sor fejezi ki: lássuk magunkat egy nagy egész, a világ részeként, találjuk meg benne a helyünket és a boldogulásunkat.
Mindebből látható, hogy a kultúra nem egységes, hanem sokféle, és sokféleségét több tényező határozza meg: elsősorban a kor, amelyben élünk, az ország és a nemzet, amelynek polgárai vagyunk.
Mindezek kifejeződnek az ún. magasabb kultúrában: a művészetekben, irodalomban, zenében.
E magasabb kultúrát mindennapi életünk nagykövetének is nevezhetnénk. Egy művészeti alkotás - pars pro toto, rész az egész helyett - képviseli mindazt, amit összességében a magyar kultúra jelent. Egy magyar vers, egy magyar festmény, egy magyar zenemű elmesél valamit abból, milyen az élet vagy milyen volt az élet Magyarországon, milyen a mi magyar, nemzeti kultúránk, amelynek ma, a Himnusz megírásának évfordulóján, emléknapját ünnepeljük.
Kiváló nagykövetünk, szószólónk a költő, aki így vall hazájáról:
„Magyar vagyok.
Legszebb ország hazám az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga.
Nincs annyi szám, ahány szépség gazdag kebelén."
A Himnusz, a magyarság talán legszebb kifejeződése, mindannyiunk számára többet jelent egy egyszerű műalkotásnál. Ezért ünnepeljük éppen ezen a napon kultúránk napját.
De talán más, mélyebb értelme is van annak, hogy éppen ez a nap vált ünnepnappá, hiszen Kölcsey és kortársai, Berzsenyi, Kazinczy és sokan mások voltak az elsők, akik arra törekedtek, hogy a magas kultúrát mindenki számára elérhetővé tegyék. Hogy ne csak népdalokat énekelni és imádkozni tudjon a magyar nép az anyanyelvén, hanem értékes irodalmi, művészeti alkotásokhoz, tudományos munkákhoz is hozzájuthasson. Hogy tanulhassa a magyar nyelvet, hogy az ügyeit magyarul intézhesse a hivatalokban. Azaz hogy a magyarországi kultúra magyar kultúrává váljon.
Erről a korszakról írja Vörösmarty Mihály egyik leghíresebb versében a következőket:
„Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór kunyhójában
Mondhassa bizton: Nem vagyok magam!"
A magyar kultúra tehát életünk érdekében kifejtett cselekvés és nemzeti azonosságtudat egyszerre. A történelmünk során létrehozott kulturális hagyomány és érték ad igazolást fennmaradásunkhoz.
Ezer esztendővel ezelőtt István sorsfordító döntésével - a koronázással - a keresztény Európa irányában jelölte ki a magyarság útját. Egy évezred itt Európában, amióta a világ - mint részére - figyel ránk! Egy évezred, amióta küszködve, vigyázva építjük magunkat. Beszívjuk és kileheljük Európa, a világ kultúráját, és vigyázunk az értékekre, amelyeket magunkkal hoztunk. Megosztjuk megosztható tudásunkat a világgal, még ha a világ nem is érti mindig, mit jelent és mit mond nekünk Balassi, Csokonai, Ady, József Attila, s talán csak sejti, mit Bartók és Kodály. De tudja a zseniális Neumann és Szent-Györgyi magyarságát.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha feladataink jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunkban, hogy milyen módon kell a ránk hagyott kulturális örökségünkkel felelőséggel bánni. S ezt tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek, annak a nemzedéknek, amelynek nevelésében szerepünk óriási. Hiszen nekünk kell az értékes mintát felmutatni: a kultúra értékeit becsülni, a törvények szerint élni, és tanulságait érvényesíteni.
Mert a kultúra nem csak tudást, műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is.
Ebben a közvetítő-alkotó szerepben óriási felelőssége van az értelmiségnek.
A tudomány, a művészetek nem létezhetnek az érteni, élvezni és művelni képes emberek nélkül. Értő közönség nélkül a tudományos eredmények, az alkotások, a könyvek, a hangversenyek, a színházi előadások elvesznek, vagy létre sem jönnek.
Meg kell becsülnünk alkotásainkat: tárgyi emlékeinket, kastélyainkat, kúriáinkat, amelyek értékes emlékei, lenyomatai az elmúlt koroknak. Mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni a múlt és a jelen műalkotásait, könyveit, festményeit, zenedarabjait, és őrizni és védeni kell nyelvünket, mint kultúránk legfontosabb hordozóját. Csak múltunk és jelenünk kultúrájának védelme, az esélyek megteremtése biztosítja azt a lehetőséget, és adja azt az erőt, amelynek segítségével megbirkózhatunk az értéktelen, hétköznapjainkat szennyező, önmagát kultúrának álcázó fércművekkel és termékekkel szemben.
Ezen az ünnepen legyen jelen az a cselekvési vágy az alkotásra, a tenni akarásra, amely arra a reformkorra jellemző, amelyben nemzeti himnuszunk született, hogy a közműveltség ne csupán kívánalom legyen, hanem mint az élet minőségét is jelző és meghatározó elem vonuljon be a magyar köztudatba.
„Ahol a műveltség uralkodik, ott nincs ereje a műveletlenségnek"
Kívánom magunknak és mindazoknak, akik a magyar kultúráért felelősséggel tartoznak, akik nem kis erőfeszítések árán teszik a dolgukat, hogy e mai nap ünnep legyen azzal a tudással együtt, hogy amit teszünk, azzal nemzetünket szolgáljuk.